15.Fejezet-Visszatérő emlékek

Sziasztok!
Hát eljött ez a nap is,ez a blog utolsó fejezete. Szerettem volna 20-25 részesre,de már nem akartam tovább húzni. Majd még lesz egy bejegyzés,de rész már nem! Jó olvasást,várom a kommenteket! :)


Másnap reggel kísétáltam az erdőből, és beszívtam a reggeli harmat illatát. A fű nyirkos volt, az ég még vörös,de a nap sugarai már ki-ki kandikáltak. A falu fele vettem az irányt, közben pedig folytattam a  tegnapi gondolat menetemet. Hablaty mint A FIÚ. Nem hiszem, hogy így gondolnék rá. Egyszerűen lehetetlen. Ezer éve ismerem, és ezer éve barátok is vagyunk. Takonypócék mindig is csipkelődtek velünk, azért,mert sok időt töltünk együtt. Mindig segítettük egymást:ő akkor, amikor elveszítettem az emlékeimet, én akkor, amikor kiderült, hogy Pléhpofa fia. Állandóan felkaparjuk egymádt a padlóról, de ha mindketten holdponton vagyunk, akkor sincs baj, mert  olyankor jön Írisz és helyre ráz minket , valamikor szó szerint. Az ő kettejük barátsága nélkül nem tudom, hogy mi lenne velem.

Leültem egy nyirkos kőre, majd miközben kifésültem a szemeimből  szőke tincseimet,felidéztem a sok emléket, és egymásért tett szívességeket. Emlékszem, amikor kiderült, hogy Hablaty a főnök fia. 

Akkor is egy napos délelőtt volt, mint ma. Aznap volt pont egy éve, hogy kiderültek a képességeim. Éppen csapatosan versenyt repültünk, és persze nyerésre álltunk Írisszel . 

- Na mivan Szépfiúk ,a két lány lehadja az éjfúriát, és a szörnyen nagy rémséget. Brühühühühü! - idegelte fel Hablatyot és Takonypócot a  barátnőm

.

- Érted bármit. Szépfiúnak tartasz? - vigyorgott Takonypóc.

- Argh - üllt vissza Villám hátára, de láttam, hogy elmosolyodik. Én már akkor tudtam, hogy Írisznek bejön Taknyi, még akkor is, hogyha tagadja.

A cél már nem volt messze, bele kellett húznunk, de valaki megakadályozta.

- Hablaty ! - hallottunk egy kiálltást.  - Ez Pléhpofa! Mit csináltál már megint? - kérdeztem.

Igen, akkoriban Hablaty igencsak...khm. .vicces időszakában volt. Az ikrekkel állandóan idegesítettek valakit vagy valamit,de ezeket ugye a főnök sohasem hagyta szó nélkül. 

- Hát épp ezaz. Most semmit! - nevetttt kínosan. - Mentem. - intett,majd elrepült.

Még láttuk,ahogyan váltanak pár szót,mad elindulnak a főnök háza felé.

-Akkor....nyertünk!!!-üvöltötte Írisz.

-Ahogy mondod.-kacsintott Takonypóc,mire a barátnőm csak morgott valamit az orra alatt.

Én csak vigyorogva figyeltem őket,miközben az agyam állandóan kattogott. Vajon Pléhpofa mit akarhat Hablatytól? Remélem tényleg nem csinált semmit. Bár nem tűnt idegesnek. 

Egész délután a Nagy Teremben voltunk,és sírásig röhögtük magunkat. Az ikrek arról meséltek,hogy hogyan borogatták fel a jakokat,Halvér az új sárkány fajról beszélt nekünk,Takonypóc és Írisz pedig egész este szívatták egymást.

 -És akkor a jak azt mondta: MÚÚ - röhögött Fafej.
- És? - kérdeztem.
 - Érted!? Múúúúú! - nevetett,majd lefordult a székről,és idáig bírtuk sírtunk a nevetéstől. Kár,hogy Fafej azt hitte,hogy mi is a "MÚÚ"-n szórakozunk ilyen jól.

Nem sokkal később Hablaty lépett be a terembe,egészen elnyűtten festett. Úgy jött oda hozzánk mint egy zombi,majd leült a padra. Könyökét a lábára támasztotta,majd idegesen beletúrt a hajába.

-Ööö,jól vagy? - érdeklődtem.

Rám nézett,majd megrázta a fejét.

-Nem...nem tudom. - dadogta.

 - Hallod ember,mi történt? Pléhpofa ennyire megizzasztott?-röhögött Taknyi,de amint látta,hogy nem röhög vissza azonnal elkomorodott.

 - Astrid, beszélhetünk?

 - Persze-mondtam, majd mindketten kimentünk a teremből.

Már sötét volt, a hűvös szél megcsapta az arcomat. Félnéztem Hablatyra ,nagyon zavart volt, látszott, hogy valamint nagyon kibukott .

 - Figyelj, az van, hogy Pléhpofa.. .az. .apám. - nyögte ki nagy nehezen,bennem pedig meg állt az ütő. Mivan? 

 - He? - kérdeztem nem túl értelmesen. 

- Hát aha. Kérlek ne mondd el senkinek. Most azt hiszem megyek aludni, de ígérem holnap mindent elmondok. Csak egy valamit kérek 

 - Mit? 

 - Asztrid, segíts!

 - Miben? - kérdeztem, hiszen én hogyan tudnék segíteni neki? 

 - Mindenben! - felelte, mire elmosolyodtam, és aprót biccentettem.

Elfordult,majd elfutott a sötétbe. Úristen. Ezzel hogy fog megbirkózni? De ez most hogyan derült ki?Ilyen,és ezekhez hasonló kérdésekkel léptem be a terembe,mire a srácok mind felém fordultak. Én csak leültem a padra,majd a halántékomat dörzsölve próbáltam feldolgozni a hallottakat.

 - Mi az Asztrid? Téged is sokkoltak? - "érdeklődött" Takonypóc.

Erre nem tudtam mit válaszolni,csak felnéztem rájuk és elröhögtem magamat. Nem tudom,hogy más hogyan reagált volna ilyen szituációban,de én nem tudtam máshogy. A többiek csak rezzenéstelen arccal bámultak rám,és szerintem azt hitték,hogy megörültem. De nem bántam,holnap úgy is megtudják.


Ilyen,és ehhez hasonló emlékeket idéztem fel magamban. Néhánynál elmosolyodtam,vagy őszintén felnevettem,de valamikor már a sírógörcs kerülgetett. Hablatynak tudnia kell róla. De ha elmondom,akkor vége lehet a barátságunk. Nem érdekel! Akkor is elmondom! Gondoltam magamban. Elkezdtem futni,még az sem zavart,hogy egy ág arcon vágott,és,hogy eltaknyoltam egy kőben (persze nem Kőfejben).

A faluba érve belebotlottam Íriszbe:
 - Megint kint aludtál? - kérdezte kuncogva.

 - Ihgehn - ziháltam.

 - Minden oké? - fürkészett.

 - Nem! - ráztam meg a fejemet erősen.

 - Na mesélj! - tolt el,mert éppen a legforgalmasabb "úton" voltunk.

Leültünk a házuk lépcsőjére,én pedig kipakoltam elé mindent. A kétejeimet,az érzéseimet,pro-és kontra érveimet,majd rá pillantottam,mert szinte lefagyott,majd amikor talán 2 perc múlva megmozdult,a vállamra csapott.

 - Na végre,hogy rájöttél!

 - Mire?

 - Arra,hogy szereted. Mióta vártam már rá!

- Te tudtad? - néztem rá elkerekedett szemmel.

 - Persze! És azt is láttam,hogy ő hogyan néz rád - kaccsintott.

- De most mit csináljak?- vágtam rémült fejet!

 - Mondd el neki! - üvöltötte.

 - De..de - dadogtam.

 - Nincs de! - rángatott. Mondtam én hogy megszokott minket rángatni. - Te szereted,tuti,hogy ő is szeret szóvaal.....

 - És ha nem?

- Olyan nincs.-legyintett.

-Biztos? - kérdeztem.

Erre Írisz már nem mondott semmit,csak megragadta a karomat,és egyenesen Hablatyék házához vezetett,majd bekopogott. Ledermedtem. Nem tudtam,hogy mit kéne majd csinálnom. Vagyis tudtam,de nem tudtam,hogyan valósítsam meg. Az ajtó kinyílt,és Hablaty lépett ki rajta. Felvonta a szemöldökét,majd elmosolyodott.

 - Na,ennyire várjátok az élménybeszámolómat? - nevetett fel.

 - Nem - vágta rá a barátnőm - Asztrid szeretne valamit mondani,én mentem halii. - és már el is futott.

-Ööö,szerintem menjünk be - vontam meg a vállamat,mire egy aprót biccentett.

A házba belépve eluralkodott rajtam a pánik,pedig sokszor jártam már itt. A szobájába leülve feszengtem,ami úgy tűnik meg is látszott,mert felvonta a szemöldökét.

- Jól vagy? - fürkészett.

 - Igen...vagyis nem. - gondolkoztam. - Ugye mi mindent elmondunk egymásnak?

 - Legtöbbször igen. - mosolygott.

Mivan? Legtöbbször? Akkor van olyan dolog amit még nem mondott el nekem? De miért? Ki kell szednem belőle. Így hát ejtettem a "Nagy vallomás"-os tervemet,inkább a "Hablaty mit titkol előlem" hadművelet vette kezdetét.

 - Na megint milyen világ megváltó gondolatod támadt? - vigyorgott.

Felkeltem az ágyáról,és és álltam,majd jó erősen beleböktem a vállába. Meglepődött a reakciómon,mert ösztönösen hátra hőkölt.

 - Mi az amit nem mondtál el nekem? - húztam résnyire a szemeimet.

 - Ööö..semmit. - dadogott.

 - Aha,persze.

 - De mit is akartál mondani?

 - Ne tereld a témát Hablaty,ne tereld!

 - Okè - kezdte - tudod vannak olyan dolgok amiket másokkal szeretnék megbeszélni nem veled.

 - De miért nem mondod el nekem?

 - Mert nem szeretném , hogy megtudd.

 - Miért? Hiszen csak nem lehet olyan nagy dolog, hogy rámenjen a barátságunk. - nevetttem

Itt kínosam elhúzta a száját,és a földet kezdte el nézni,én pedig lefagytam. Úriten. Mit csinálhatott? És miért mehetne rá a barátságunk? Akkor ez valami komoly dolog lehet.hiszen eddig akármi volt nem titkolta előlem

 - Mit csinàltál? - préseltem ki magamból.

 - Most? Semmit. Csak nem akarom,hogy megtudd,mert akkor mindennnek vége lehet.

- Tudod mit? Ne mondd el,hanem mutasd meg! - jutott eszembe.

 - De....de...

- Kérlek Hablaty,ennyivel tartozol nekem. Hiszen te vagy Pléhpofa fia,aki még egy éjfúriától sem fél.

 - Oké - sóhajtott. - Csukd be a szemedet,és ki ne nyisd.

Bólintottam,majd eleget tettem a kérésének. Becsuktam a szememet. Hallottam,ahogyan recseg a padló,szóval közeledett felém. Megfogta a kezemet.és.....és MEGCSÓKOLT! De akármilyen hihetetlen is,nem tudtam rá figyelni. Miért? Mert bevillant. Bevillant egy emlék.